Tizenhárom éves voltam, amikor Apám meghalt. Alig negyvenhat évesen vitte el őt egy szívroham. Temetésén többezren vettek részt, besztercei diákok, szülők, tanárok, barátok, ismerősök, a környékről jött falusiak, és egész Romániából összesereglett művészek, újságírók, pedagógusok. Nem csak azért jöttek, hogy Apámtól búcsút vegyenek. Tüntetés volt ez a diktatúra ellen.
„Bocsássátok meg nekünk, legalább halottaink, a Horváth Pálhoz hasonlók nevében, amiért ilyennek születtünk, amiért hűségesek vagyunk önmagunkhoz!” – mondta búcsúbeszédében a sír fölött az erdélyi magyarság nevében Lászlóffy Csaba költő.
„Gyere, keress fel, egy szál fehér ingben és ugyanolyan lelkiismerettel, jöjj, bátorítsuk egymást, hogy jóra fordul minden, amiért összefogtunk valamikor!” – ezekkel a szavakkal engedte el Apámat.
1978-at írtunk. Azt hittük, rosszabb már nem jöhet, de tévedtünk. A diktatúra akkor kezdett csak igazán ránk szabadulni.
(I.rész, Besúgók és besúgottak)
*
Egy cikk jelent meg a Romániai Magyar Szó augusztus 13-i számában, Az éremnek két oldala van címmel, amely azt állította Apámról, hogy együttműködött a Szekuritátéval, a hírhedt román titkosszolgálattal. Egy besztercei írta, Müller Árpád, aki tiltakozott az ellen, hogy egy ilyen ember emlékét ápolják volt tanítványai, akik megalapították a „Horváth Pál baráti kör”-t.
(I.rész, Besúgók és besúgottak)
*
2012. augusztus 24-én jött a CNSAS-től egy e-mail, hogy találtak még pár dolgot, mikor megyek el megnézni?
Szeptember 11-én ismét Bukarestben voltam. Mellettem ugyanaz a kutató munkatárs, aki ezúttal hat vaskos dossziét tett le elém az asztalra. (…) Az első megtekintett irat keltezése 1959. március 21. volt, az utolsóé 1982. március 25. Több mint ezeroldalnyi dokumentumot futottam át, hat óra alatt. (…) Szédültem belé. Ott volt előttem Beszterce magyarságának két évtizedes története.
(I.rész, Besúgók és besúgottak)
*
A lehallgatással kapcsolatban volt személyes élményem is. Mikor már csak ketten maradtunk Anyámmal, aki paranoiásan rettegett a lehallgatástól, akkor történt.
− Már megint hallottam a kattanást – nézett rám Anyám, hangja tragikusan rezgett, remegő kézzel takarta le a telefonkagylót.
− Halló, ki van ott? – kaptam ki dühösen a kezéből a telefont. Románul beszéltem, paródiának szántam a jelenetet, Anyám megnyugtatására.
− „Prea multe vrei să știi, băiete!” „Túl sokat akarsz tudni, fiacskám!” – mondta egy férfihang, majd kilépett a vonalból. Én is hallottam a kattanást.
(I.rész, Besúgók és besúgottak, Az én igazságom)
*
Lapozok, közben dőlnek Zoli bácsiból a jobbnál jobb sztorik. A lehallgató készülékről, amit 1971-ben két diák, Jakab Misi és Lehőcz Árpika megtalált a katedra alatt. Leszerelték, és be akarták dobni a vécébe. Lehőcz kolléga meglátta, elvette tőlük, leadták Horváth Pálnak, aki felment panaszt tenni a városi párttitkárhoz. Nagy égés volt a szekusoknak!
Rákeresek a CD-n az idevágó jelentésre, mutatom Zoli bácsinak:
„Utólag a tanulóknak megmagyarázták, hogy szeizmográf volt, amit a légvédelmi szervek használnak, de mind a tanárok, mind a diákok kételkedtek ebben, mondván, hogy nem volt mit keresnie náluk az iskolában, a katedra alatt egy ilyen készüléknek. Sőt, találgatni kezdték, kik lehetnek a megfigyeltek.”
„arra jutottak, hogy Szilágyi és Horváth tanárok”
− Rájöttek az emberek – szúrja közbe Zoli bácsi.
„A forrás szerint, ha így áll a helyzet, nagy hiba történt, mert azt a benyomást keltették, hogy nem egy bizonyos személy a Szekuritáte célpontja, hanem általában a magyar értelmiségiek és diákok.”
(1971.3.23 ni mircea – microfon clasa.pdf)
*
Mînzat alezredes, a besztercei szekusfőnök, személyesen jegyzi azt a bukaresti központnak címzett átiratot, amelyben küldik „a megrendelt anyagokat, azzal a megjegyzéssel, hogy az eredetit postáztuk”.
Néhány szívet melengető gondolat a levélből:
„Gyerekeink magyarul ismerkednek meg az ábécével, magyarul dalolnak, sajátos nemzeti kultúránk teljes jogú birtokosaiként válnak a Szocialista Románia polgáraivá.”
„Több mint tizenöt éve tevékenykedik vezetésemmel a kultúrház magyar nyelvű színjátszó csoportja. Tevékenységünk megyénk határán túl is ismert. Számos helyre látogattunk el az „Úri murival”, „A tanítónővel”, hazai magyar szerzők színdarabjaival. Munkásságunkat minden szinten, egész idő alatt csak segítőkészség, elismerés kísérte.”
(1978.5.30 scrisoare falsa HP ILLYES GYULA.pdf)
Milyen önérzetes, öntudatos levél a magyar kisebbségi sorsról! Csak ne a Szeku írta volna!
(…) a hivatalos jelentésben kissé más stílusban tálalja Ene elvtárs Apám iskolai és kulturális tevékenységét:
„intézkedéseket tettünk a célszemély megfélemlítésére és meggyőzésére, hogy hagyjon fel a tanulók ellenséges tevékenységekbe való bevonásával, azáltal, hogy küldtünk neki egy levelet a magyar szülők nevében. Ugyanazon szülők nevében küldtünk egy levelet a Tanfelügyelőségnek is, amelyben kérik a tanárok megbüntetését”
„az iskola tanárainak nevében küldtünk egy levelet a Tanügyminisztériumnak, amelynek következtében nem hagyták jóvá aligazgatói kinevezésének meghosszabbítását”
„ami az általa vezetett magyar színjátszó csoport tevékenységét illeti, az áprilistól októberig szünetelt”.
(1978.10.24 analiza HP.pdf, lásd 6. melléklet)
Elképzelek egy „elcserélt levél” szerű bohózatot, amelyben ez a levél megy Illyés Gyulának…
(III. rész, A ringben, Kiütés)
